Csokonai e  művét alighanem a magyar irodalom egyik legjelentősebb szépprózai művének tekinthetjük.

Az irodalomtörténet hol pásztorjátékként, hol poémaként említi. Csokonai maga egy olyan töredéknek tekintette művét, mely önhatalmúlag befejezte saját magát, s nincs mit hozzátenni.

A halál pokoli képei, Miletisz szerelmének előtörténetének mesélése során eljut szenvedései purgatóriumába majd végül eljut a földi paradicsom díszletei közé helyezett mennyei képekhez, melynek lényege a tudatlanság, naivitás, a gyermekség visszaszerzése.

De megjelenik a szelíd természet, legszebbarcát mutatva, amibe belép a főhős, s pokolivá változtatja, s az elérhetetlen utáni vágyakozás feldúlja a nyugalmat. Látjuk: a szörnyűségek az emberi lélekben születnek.. A természetre két egymást váltó fikció vetül, az idealizáló szerelemé és a sötét melankóliáé.

Csokonai játszik a szerelemmel, mint az emberi lét meghatározásáéban különösen jól vizsgálható reprezentatív életjelenséggel.

Miletisz miután bejárta a tájat és pokollá változtatta érzelmei rávetítésével, cselekvésre szánja el magát, képzeletét realizálja.

S bár vízeveti magár mégis meseszerű helyzetben újraéled és csókok és pásztorlánykák közt találja magát, szinte bohózatba illő jelenet sorban.

 A vég látszólag boldog kifejlethez ér. Szinte meglepő erotikával teli események után, az ifjú megszerzi a leány öltözékének egy fontos darabját,  s azzal eltűnik a sűrűben, hogy a csókoktól felhevült szűz csak elejtett koszorúját találja.

Csokonai egész életének visszatérő témája volt a testi szerelem iránti vágyakozás, e művében az általános női princípiumra irányuló vonzalmát írta meg  A csókokban.